Lehet-e otthon az ember valahol, ha nem áll szívélyes jó viszonyban a százhúsz évvel ezelőtti pékkel, orgonistával vagy kétes erkölcsű dívával? Ha nem tudja, hogy a Margit kórház főorvosának ezer forint volt a fizetése, egy nővéré pedig háromszáz? Ha nem látja lelki szemei előtt, hogyan pofozkodnak szúrós bajszú arszlánok a Zöldfában, hogyan cipeli a házmesterné a nagyságosék szemetesládáját, s hogyan fenekeli el Erzsébet királyné az almatolvajlásra vetemedett trónörököst?
Verrasztó Gábor könyve efféle, hangyaszorgalommal összegyűjtött tudnivalók tárháza. Ahogy szokta, megint rejtett szegletekről, a budai oldal látszólag semmitmondó bérházairól, fák takarásában megbúvó nyaralókról, elfelejtett középkori falu templomáról mesél, sose látott régi fényképekkel illusztrálva és a mai állapotokat rögzítőkkel dokumentálva az elmondottakat. Nem lehetünk elég hálásak neki, a Hegyvidék, az Országút, Felhévíz, a Rózsadomb, a Krisztinaváros szeretetteli krónikásának. Mert ezek a tájak mindeddig jóformán feltérképezetlenek voltak, idáig nem jutott el a Budapesti Városvédő Egyesület Adalékok… sorozata, gyakran még a Budapest bibliográfiát is hiába lapozgatjuk értük. Pedig a város történetét és így a mi saját történetünket sem érthetjük meg nélkülük.