Ez az első átfogó mű a történelmi Magyarország zsinagóga-építészetéről az 1782 és 1918 közötti időszakból. Franz Rosenzweig és Martin Buber dialogikus filozófiájára, több száz dokumentált, illetve még létező zsinagógára alapozva elveti a hagyományos stílustörténeti megközelítést. Egy nyolc kritériumot felölelő mátrix segítségével alaprajz, szerkezet és építőanyagok, belső és külső díszítés, méret, tömegképzés, valamint a közvetlen környezettel illetve a városkép egészével folytatott építészeti dialógus új alapokra helyezi a zsinagógák fejlődéstörténetét és tipológiáját. Az alapvetően építészeti könyv így meghaladja e diszciplínát: a zsinagógák elemzésével értékrendet, identitást, vágyakat fed fel, és a diaszpórai zsidó lét nehezen megragadható lényegére vet fényt. Ezen felül a zsinagógákat a településhez, nemzeti kultúrához való kötődés emlékműveiként is értelmezi, amelyekkel a neológ zsidó közösségek az örök vándorlást óhajtották feltartóztatni.