A demokráciaelméletek doktrinersége illetve utópizmusa és az európai demokráciáknak az elmúlt másfél-két évtizedben megjelenő empirikus jelenségei - mediatizálódás, kartellpártosodás, a kormányzás de facto "prezidencializálódása" - között egyre szélesebb távolság alakult ki. A Vezér és demokrácia szerzője ezt a szakadékot kívánja áthidalni: a politikaelmélet azon realista tradíciójához tartozik, amelyik a politika természetét kívánja megragadni, megérteni. Elhatárolódik egyrészt a politikai filozófia domináns áramlatától, amely jobbára kimerül az erkölcs-, illetve morálfilozófia programjának a politika területére való alkalmazásában, másrészt a politikatudomány pozitivista paradigmájától, amelyik egyre kifinomultabb módszertani apparátussal vizsgál specializált, de jobbára érdektelen részkérdéseket. A szerzőt a politikai tudás, a politikai cselekvés, a kormányzás, a képviselet és a demokrácia természete érdekli. Az utóbbi megragadására az uralkodó demokráciaelméleti diskurzussal szemben Max Weber vezérdemokrácia-koncepciójához nyúl vissza.