A Svájcba áttelepült, kivándorló honfitársai vallomásait fordító tolmács életén keresztül feltárulnak a mai orosz élet csöppet sem vigasztaló képei: rendőri maffia, reménytelen kísérlet a kitörésre a bűn hálójából, az afganisztáni és csecsenföldi gyilkos háborúk tragikus sorsú áldozatai, Daphnisz és Chloé mai köntösbe bújtatott megrázó története. A több szálon futó cselekményt, összefonódó és elváló sorsokat meg-megszakítják az orosz történelem ismeretlen lapjai: egy viszontagságosan induló, a népszerűség csúcsára szökő, később méltatlanul elfeledett énekesnő, Izabella Jurjeva magánélete, művészi pályafutása. S mindezt kíséri a tolmács által időről időre elővett könyv, Athéni Xenophón napjainkra is érvényes tanulságokkal szolgáló történetírásának megidézése az ifjú Küroszról, Nagy Sándor leginkább vezetésre méltó utódjáról.



És már nem csak egyszerűen kiköpdöstük a magokat, hanem erősen az ujjaink közé szorítottuk őket, hogy síkosan kilőjenek, s egyenesen eltalálják a katonát, a gipszen - vagy amiből kiöntötték - meggyszínű karmolásnyomokat hagyva. A gyümölcs levével és a magokkal összekentük magunkat, kezünk meggyszínbe váltott. Ő pontosan célzott, jobban, mint én, s szemen találta a harcost. Szembogara meggymag lett, s ezzel a fél szemével sandított ránk, úgymond, nem szégyellitek, értetek haltam meg, ti meg meggymagokat lövöldöztök rám! Elnevettük magunkat, és tovább jártuk az utcákat. Most, annyi év után, tudom, hogy az utánunk bámuló, félkarú gipszkatona egészen másra gondolt: valami fontos ügy érdekében adtam az életemet, meg magamért is, és sebaj, ha ti meggymagokkal lőttök rám az esőtől és szerelmetektől átitatott kis parkban, ám legyen, lehet, hogy ez is része annak a fontos ügynek.