Egy költői csoportnak is mondható szűk kör, Székely Magda, Mezei András, Gergely Ágnes Budapesten, s a velük együtt lélegző, alkotó barátjuk: a Tel Avivban héberűl író, a magyar költészetet a szent nyelvre fordító Itamár Jáoz Keszt (Keszt Péter Szarvasról és Budapestről, valamint egy rövid, de annál életreszólóbb hatású Bergen Belseni kitérőről) folytatták a Kiss Józseffel és Makai Emillel indult magyar-zsidó költészet soával megszakított hagyományát. Velük a totális „kiszántás” elszenesedett mezején mégis átütött valami makacs föltörni-élni akarás, vagy inkább igazság, hogy a fölégetett tarlón is kizöldül néhány búzaszem. Gyermeki élményük volt a soá, a szülővesztés, a csonka családban eszmélkedés, ezért ezt az örökséget – „a holcaustot, mint kultúrát” (Kertész Imre) – tették meg költészetük alapjának.
Ez a „nyolckezes” Itamár-Jáoz Keszt verseinek magyarra ültetésében hangzik fel most – valódi zenekarként. A csoport mindegyik tagja részt vett ennek a muzsikának a magyar nyelven megszólaltatásában – hogy a kiszántás kertjében új minőségű virágzás indulhasson el – ha csak egy mennyei, de annál örökkebb mezőkön is.