Képzeljük el magunkat a messzi régmúltban – biztat bennünket könyve elején Vargas Llosa –, amikor az ember számára még nem létezett idő, s amikor lényét szinte teljesen betöltötte a körülötte lévő világtól való rettegés. És képzeljük el, hogy egyszer csak valaki mesélni kezd nekünk – szinte mindegy is, hogy miről: a lényeg, hogy közben egy kis időre elmenekülhessünk a való világtól.

Vargas Llosa saját magát is az ilyen mesélők – vagy ahogy egyik regényében nevezte őket, a „beszélők” – utódjának tekinti. A valóságból való menekülés mindig is az irodalom, a „fikció” egyik legfőbb témája, célja és érzelmi tartalma volt – de a XX. században élt egy író, az uruguayi Juan Carlos Onetti, írja, akinek életművéről túlzás nélkül állíthatjuk: „teljes egészében arra hivatott, hogy megmutassa, mi, emberek milyen elmés, szövevényes módon teremtettünk a való élet mellé egy valótlan, de meggyőző szavakból és képekből álló, párhuzamos életet, hogy aztán ott menedéket találjunk…”

A latin-amerikai újpróza nagyjai szinte kivétel nélkül előfutáruknak tekintik Onettit, aki az 1930-as évek közepétől alakította ki bámulatos formaművészetét, s hozta létre a képzelet teremtette Santa Maríát, ahol kudarcra ítélt hősei élnek stricik, prostituáltak, bolondok, csalók, a valóság meg a fantázia közti ködös határon ide-oda járkáló alakok között. Vargas Llosa is mindig csodálója volt ennek a világnak, mindig próbálta megérteni a rejtélyeit és Onetti írói fortélyait… S aztán módszeresen újra végigolvasta és átgondolta egész életművét – ennek lett eredménye ez a tanulmány, mely Onetti életét is elmeséli, hiszen Vargas Llosa akkor is regényíró marad, amikor egy másik nagy regényíró műveit elemzi.