A kultúra jelen felfogása, mint minden más elemzés és leírás is, szétdarabolja azt, ami a tapasztalás számára beláthatóan egész is lehet. És mégis, az értelmezések rendezésének legközvetlenebb tétje mindvégig a saját érintettségünk. Ez a közvetlen érintettség mindenekelőtt az emberi méltóságnak, a személyes egyszeriségnek és az önmagáért értékelt közösségnek a mi kultúránkban kibontakozott igényét és eszményét érinti. Az emberi jelenségek ilyen rendszerezése még nem rendszer, a kultúra nem "világképlet". Amit így látunk: értelmezések szövevénye, amelynek erői és összefüggései közt eleven emberek élik az életüket, akik különféle értelemben és mértékben tapasztalják és vélik magukat szabadnak vagy éppen kiszolgáltatottnak. Mindezekről, azaz önmagunk és világunk meg-megújuló értési kísérleteiről és azok körülményeiről szólnak a kötet fejezetei. Az önmaga és mások megértésére törekvés a tudatos ember sajátja, aki véges volta ellenére a végtelent is megcélozza. Ha a világ nem is, de ennek híján értelemvilágok roppanhatnak össze. A magára eszmélő öntudat súlyát minden belső és külső mozdulat hordozza, ha a gondolkodásban valaki önmagát veti latba. A gondolkodás persze nem az egyetlen az ember elevenségéből kiszakítható emberi viszony. A gondolatnak ez az összeszedettsége és a megértésnek ez a komolysága azonban olyan felelősség, amely - közvetítő, teremtő és megtartó szavaink révén - nem csak önmagának felel.