"Behoz a tanító néni egy kitömött nyulat az osztályba. - Na, mi ez, gyerekek? - Néma csönd. - No de, gyerekek, hát erről beszéltem egész évben! - Móricka jelentkezik bátortalanul. - Csak nem maga Lenin elvtárs, tanító néni?" Ezzel a viccel kezdődik Szörényi László Leninkert című írása a Hitel független irodalmi lap 1989. július 5-i számában, amelyben az irodalomtörténész elsőként vetette föl a kommunista korszak köztéri szobraiból létrehozandó szoborpark gondolatát. Szörényi elképzelése szerint az ország összes Lenin-szobrát Csepelre gyűjtötték volna össze az 1995-re tervezett világkiállítás alkalmából. A rendszerváltás euforikus Forgatagában az ötlet sokak fantáziáját megmozgatta. A Recski Szövetség például országos felhívást tett közzé, amelyben kérte, hogy a települések bocsássák rendelkezésére a lebontásra ítélt politikai emlékműveket, amelyeket a szövetség Recsken szeretett volna újra Felállítani. A szobrok a kőbányában sorakoztak volna egy negyvenméteres sziklafal előtt. "A hely azért lenne ideális a szoborpark számára - indokolta a Magyar Nemzetnek a veteránszervezet elnöke -, mert ott pihenhetnének békés egymás mellett élésben a szobrok, ahol ihletőik eszméi gyakorlati megvalósulásának következményeként megsemmisítő tábor állt." A Képző- és Iparművészeti Lektorátus helyszíni szemlét is tartott a terepen, a volt rabok elképzelése azonban nem aratott osztatlan sikert. Az Expóból, a Lenin-skanzenből és a recski emlékmű-internáló táborból nem lett semmi, megvalósult viszont a Főváros területéről eltávolított politikai emlékművek szabadtéri múzeuma, a Szoborpark. A pártállam megszűntével kérdésessé vált, hogy mi legyen a bukott rendszer köztéri jelképeivel. A döntést siettették a különféle politikai szervezetek spontán akciói, az emlékműrongálások. A fővárosi közgyűlés kulturális bizottsága néhány hónappal az első szabad helyhatósági választás után, 1991 januárjában foglalkozott a Főváros közterületein álló, politikai tartalmú képzőművészeti alkotások sorsának rendezésével. A főváros a kerületi önkormányzatoktól kért javaslatot a területükön lévő szobrok további sorsát illetően. A közgyűlés a kerületi javaslatok alapján az 1991. december 5-i ülésén döntött a szobrok eltávolításáról, illetve némelyek megtartásáról. Úgy határoztak, hogy az elbontott művek számára a fővárosi önkormányzat szoborparkot létesít, ahol a dokumentumértékű alkotások megőrizhetők és bemutathatók. A Szoborpark kialakítására - több javasolt helyszín közül - a XXII. kerületi önkormányzat által a Tétényi-fennsíkon felajánlott területet választották. A közgyűlés a szobrok szakszerű lebontásával és áthelyezésével, a Szoborpark beruházási lebonyolításával a fővárosi emlékműveket felügyelő szakintézményt, a Budapest Galériát bízta meg. Az építészeti kialakításra a galéria 1992 elején pályázatot írt ki, amelyre Boross Zoltán, Jánossy György, ifj. Rajk László, Jeney Lajos, Tokár György és Vadász György építészeket hívták meg. Csak az utóbbi három meghívott adott be pályázatot, és közülük a Vadász és Társai Építőművész Stúdió tagjaként pályázó ifj. Eleőd Ákos terve nyert. Az építész 1994-ben a feladat kapcsán így fogalmazott: "Igyekeztem ezt a nagyon komoly témát méltó komolysággal végiggondolni. Hogy mi az Igazság, azt persze nem tudom. Töprengések vannak. IDŐ van. Rá kellett döbbennem, hogyha ezt a parkot direktebb, drasztikusabb, aktualizáltabb eszközökkel csinálom meg - mint ahogy ezt jó néhányan gondolták -, tehát ha ezekből a propagandisztikus szobrokból egy ellenpropagandisztikus parkot építek, akkor híven követem a diktatúra ránk öröklött receptjét, gondolkodásmódját. Ez a park a diktatúráról szól, s abban a pillanatban, amikor ez kimondható, leírható, megépíthető, abban a pillanatban ez a park a demokráciáról szól! Csak a demokrácia képes megadni a lehetőségét, hogy szabadon gondolkozhassunk a diktatúráról - vagy éppen a demokráciáról, vagy bármiről. Én úgy gondolom, hogy a parkon belül ezt a lehetőséget csak egy metaforikus struktúra képes lefedni, s hiszek benne, hogy az általam felépített szimbólumrendszer-a domináns kulisszafal-út-végfal alapképletével, mind azon belül - vállalni tudja ezt. Óhatatlanul más gondolatok ébrednek például egy amerikai turistában, akinek a diktatúra maximum olvasmányélmény, és másképp gondolkozik egy tragikus sorsú ember, aki itt élt, átélt, és ezen szobrok égisze alatt tönkretett életének drámáját hozza magával a parkba. De a csönd közös." Ifj. Eleőd Ákos nem csupán a park építészeti tervét készítette el, hanem kidolgozta annak koncepcióját is. Olyan építészeti keretet talált ki, amely az emlékműveket egyszerre kezeli kordokumentumként és műtárgyként (például tiszteletben tartotta a szobrok eredeti talapzatának méretarányait). "Ugyan idézőjelbe tette a szobrokat, de gondosan ügyelt arra, hogy tényleg ne vicces panoptikumként tálalja őket" - írta róla Szücs György művészet-történész. Műve nem díszpark és nem szégyenpark, nem egy korszak dicsőítése vagy kritikája. Politikai indíttatású, moralizáló emlékhely helyett egy korrekt építészeti térsort hozott létre, amely képes megidézni a történelmi közelmúltat. Ez a park egyszerre szól a diktatúráról és a demokráciáról, hiszen csak az utóbbi képes bátran és méltósággal szembenézni a múltjával. A Szoborpark ilyenformán a magyarországi rendszerváltás szimbóluma, egyedülálló épített emlék(műv)e. A Szoborpark 1993. június 27-én, a szovjet csapatok kivonulásának második évfordulóján, a Budapesti Búcsú keretében nyílt meg a nagyközönség előtt. A Bacsó Péter rendezte "korhű" ünnepi megnyitón maga Bástya elvtárs (a rendező legendás Tanú című filmjének egyik szereplője) vágta át az avatószalagot, köszöntötte a Szocialista Szobrok I. Országos Találkozójára összegyűlt "szoborelvtársakat" és a közönséget. Az ideiglenes megnyitást követően 1993 őszétől folyamatosan fogadják a látogatókat, noha a park még mindig nem készült el teljesen, a koncepció befejezése csak a 2001-ben elfogadott kiviteli tervek megvalósítása eredményeként várható. Az évi huszonöt-harmincezer vendég között igen sok a külföldi látogató, ami jelzi, hogy a Szoborpark bekerült Budapest nemzetközileg is jegyzett látnivalói sorába.