„Elképzeltünk egy színházat, mely nem valósítható meg. Az volna a meglepő, ha mégis. Műsorunk kora hajnaltól kora hajnalig tart, s ez olyan megterhelés, hogy minden észérv ellene szól. De éppen arról lenne szó, hogy semmilyen megítélésnek ne tulajdonítsunk jelentőséget. Hiszen csak háborúból is ismerünk száz- meg harmincéveset. Úgy képzeljük, hogy ha kora hajnaltól kora hajnalig így vagyunk együtt, sikerül a ruhátlanságig összeszoknunk, készen a játszmára, a megtörtént bűnbeesésre. Mindenesetre pontosan napfelkeltével kezdjük az előadást, abban a pillanatban, mikor a nap megjelenik látóhatárunkon. Akkor hangzik el az első szó, moccan meg az első mozdulat, ami már a miénk. Vagy ekkor lesz hallható a csend, ami addig nem volt hallható.” (Mészöly Miklós)