Szent Pál alak­já­nak kor­sze­rű­sé­ge az utób­bi év­ti­ze­dek fi­lo­zó­fu­sa­i­nak és mű­vé­sze­i­nek egy­aránt ki­in­du­ló­pont­já­vá vált, mai mon­da­ni­va­ló­juk ve­re­tes hi­vat­ko­zá­si alap­já­vá.

Szent Pál bár apos­tol, de nem ta­nít­vány, nem be­szé­li el a Jé­zus-tör­té­ne­tet, csak egyet állít: Jézus fel­tá­madt és meg­vál­tott min­ket. Ami­kép­pen az ak­ko­rit, azon­kép­pen a mait, ami­kép­pen a zsi­dó­kat, azon­kép­pen a gö­rö­gö­ket.

„Meg kell ma­gya­ráz­nunk, miért tu­laj­do­ní­tunk ennek a tá­vo­li­nak fi­lo­zó­fi­ai kö­zel­sé­get, a valós ilyen mesei meg­erő­sza­ko­lá­sa miért szol­gál köz­ve­tí­tés­ként szá­munk­ra, ami­kor itt és most az egye­te­mes hely­re­ál­lí­tá­sá­ról van szó a maga tisz­tán vi­lá­gi mi­vol­tá­ban.”

„Ami min­ket illet, egy olyan szin­gu­lá­ris össze­füg­gés ragad meg Pál mű­vé­ben, amely for­má­li­san le­vá­laszt­ha­tó a me­sé­ről, és iga­zá­ból Pál le­le­mé­nye: egy olyan össze­füg­gés, amely át­já­rást nyit egy, az alany­ra vo­nat­ko­zó ki­je­len­tés és egy, a tör­vény­re vo­nat­ko­zó kér­dés kö­zött. Mond­juk úgy, Pál azt ku­tat­ja, mi­lyen tör­vény struk­tu­rál­hat egy alanyt, aki min­den iden­ti­tás­tól meg­foszt­va egy olyan ese­mé­nyen függ, amely­nek egyet­len »bi­zo­nyí­té­ka« éppen az, hogy egy alany ál­lít­ja.”