A szem (1930) Nabokov kevésbé ismert művei közé tartozik, ugyanakkor az irodalomtörténet állandó hivatkozási pontja, mint az első remekmű, mely a megbízhatatlan narrátor témáját járja körül. A jómódú orosz emigránsok körében játszódó kisregény főszereplője, Szmurov egyre-másra váltogatja identitását: bolsevik vagy fehérgárdista, reménytelenül epedő szerelmes vagy homoszexuális, sőt éppenséggel öngyilkos – mindig az, aminek mások látják, akik maguk is sorban ugyanolyan furcsa, tükörszerű helyzetbe kerülnek, mint az övé. A szem a nabokovi életmű egyik fő motívumát: az emberi személyiség eredendő titokzatosságát ragyogtatja fel.

A bűvölő-t (1939) Párizsban írta Nabokov, ez volt az utolsó orosz nyelven alkotott műve, az „ős-Lolita”, azaz a későbbi nagy regény „első kis lüktetése”. Egy pedofil férfi beleszeret egy serdületlen kislányba, s hogy a közelébe juthasson, elveszi az anyját feleségül. A feleség meghal, a férfi magával viszi a lányt egy utazásra. A „bűvölő” sejti, talán tudja is, hogy őrült, és soha nem biztos abban, nem vált-e mások számára is nyilvánvalóvá az őrültsége, de a bizonytalanságban is igyekszik tiszteletben tartani a normális magatartás szabályait. A kislány iránt tiszta, atyai érzelmeket is érez, de minduntalan felülkerekedik beteg énje; ráadásul e kettősségnek még tudatában is van. A látás kifinomultságának, az azonosulás és távolságtartás borotvaél-táncának, a komolyság és az irónia számtalan egybemosódó árnyalatának köszönhetően A bűvölő „áttetszően” bonyolult, mint az ékkövek, amelyeket az aberrált ékszerész napközben csiszolgat.