„A hangnem apokaliptikus, a remény fénye nem pislákol, de – legalábbis merem remélni – jó kedélyem ezek írása közben sem hagyott el. Ha az ember élni akar, s szeret is élni, s magának nem szereti odahazudni az alagút végén pislákoló halvány reménysugarat, hát akkor próbálja meg abban a korban és azon a helyen élvezni az életet, ami adatott neki.
Még valamikor a nyolcvanas évek végén megérkeztem Kőszegre, a Németh László Szakkollégium konferenciájára. A társaság egy szállodaféle nagytermében gyűlt össze, enni, fecsegni, mit tudom én… Lehuppantam egy csinos fiatal hölgy mellé, bemutatkoztam, mire a csaj: „Szóval, Te vagy a Vajda Misu. Tudod, mit mesélnek Rólad?” „Nem én.” „Hogy röhögve hirdeted az Apokalipszist.” Szóval már akkor is apokalipszis, pedig akkor nagyon is látni akartam még a remény csalfa fényét. De vajon megmaradt-e a röhögés is? Nagyon merem remélni.”

Vajda Mihály tanulmányokat és esszéket tartalmazó kötetének első részében azt elemzi, milyennek látja a filozófiát. A filozófiát, amelynek művelője önvizsgálatán keresztül tekint rá a világra. A második részben a szerző kifejezetten a legmegvetendőbb ember világáról, a modern tömegdemokráciáról fejti ki véleményét.