A konstanzi professzor, Aleida Assmann könyvének címében szereplő emlékezetkultúra fogalom az 1990-es években született, a közösségnek a holokauszt traumájára adott válaszát jelenti. Miért késett ennyit az évszázad bűntettére adott válasz? Miért nem volt emlékezetkultúra rögtön a második világháború után? Miért számított sokáig a hallgatás a megfelelő válasznak? Meg is fordíthatjuk a kérdést: miért született meg mégis, és miért éppen a huszadik század vége táján? Ennek magyarázata az a mélyreható értékváltozás, amelyet a Szovjetunió dominálta keleti blokk politikai rendszerének szétesése okozott. A Berlini Fal leomlásával a modernitásba vetett hit, a jövő reménye vált ingataggá. Az emberek kezdték kritikusan átértékelni családjuk és nemzetük múltját, a figyelem már nemcsak a hősökre irányult, hanem a vétlen áldozatokra is. Ez a fajta önkritikus emlékezés egy történelmileg tökéletesen új jelenség. (A. Assmann)
Ez persze rossz közérzetet is okozott, hiszen ki kívánna hosszan vezekelni az előző nemzedékek bűneiért? Az emlékezetkultúra napjainkban átalakulóban van, mivel Európa közös emlékezethorizontján a másik totalitárius diktatúra, a sztálinizmus bűneinek is helyet kell kapnia.
Közös keretként Assmann a dialogikus emlékezet perspektíváját javasolja, amely elismeri az áldozat és tettes szempontjait is. Miközben az ember a másik fél traumatikus emlékeit a saját nemzeti, európai emlékezetébe integrálja, talán képessé válik közös békévé oldani az erőszakos múlt mindenkinek másként fájó képeit.