„Ha egy Wiepersdorf nevű, Berlintől nem túl távoli kelet-német falvacskában fölülsz a biciklidre, és egy meglepően jól karbantartott, térképeken nem jelölt erdei földúton nekieredsz, egyszer csak valamelyik kiürített szovjet katonai támaszpont maradványaira bukkansz. Olyan, mint a mese. Ha nem is az.
Hanem az egyik hajdani szovjet bázis romjai. Nem tudom elmesélni.
Úgysem lehet elmondani, ezért igyekszem, és ettől az igyekezettől ezt-azt elmond majd helyettem a nyelv. Elmondja, kihagyja, lesz valahogy.
Berlin körül a világháború vége óta, úgy negyvenöt évig folyamatosan egy millió szovjet katona állomásozott. Legalábbis a wiepersdorfi kocsmáros szerint. Így tudja, erről értesült, mert nyilván nem számolta meg őket, és, szerintem, az éveket se nagyon, mert minek a fasznak. Ott senki nem számolt, a szovjetek maguk sem, vagyis ők nyilván számoltak, minden erősen számon volt tartva, viszont minden rosszul. Biztos, hogy rosszul számoltak, mert nem számoltak jól, ezért van a rom. Ez a romhalmaz, akárhová nézel, indulj csak el tetszőleges irányba. 1 millió, maradjunk ennél a kerek összegnél. Az hány nulla?...”


Meddig él velünk a kommunista diktatúra? És mit kezdjünk vele, ha már nem tudjuk elfelejteni? – így fogalmazhatók meg röviden Kukorelly Endre Rom című könyvének alapkérdései. Pontosabb volna egyes szám első személyben kérdezni, hiszen a könyv mindvégig így és innen beszél a közös történetünkről: már ezzel elhárítva a hamis közösségiség mítoszait és nyomasztó beszédmódjait. Ironikusan, önironikusan rákérdezni arra, amiről ma a térség legszívesebben elfelejtkezne, illetve kínzóan ostoba önigazoló történeteket gyárt. Kukorelly kikezdi ezt a fárasztó, önigazoló retorikát, ám a könyv beszélője nem vonja ki önmagát ebből a múltból, azaz nem áltatja az olvasót, hogy ő kívülálló lenne, aki már és akkor is átlátott a szitán. Nem, csak éppen megőrizte ízlését és humorát, ami talán elég ahhoz, hogy hitelesen beszélhessen az ízléstelenség és kedélytelenség világáról.
Kukorelly a kilencvenes évek óta folyamatosan írja, újraírja e könyvét, egészen napjainkig. Mert nem csak a múlt, hanem annak feldolgozása is lezárhatatlan. Éles, önkínzóan mulatságos és kellemetlen könyv a Rom, mert rendre olyasmit érint meg, amit letakarnánk múltunkból.

Mészáros Sándor
irodalomkritikus


Kukorelly Endre könyve „a kommunizmusról szól”. Minden komolyan veendő tárgyilagos leírás, elemzések és széles körű szakirodalom használata mellett – sőt ellenére – igen személyesen: a történet(ek) inkább magántörténet(ek). Mondhatnám: annál jellemzőbbek a korra: arra a cirka negyven évre, amelyet a szerző a létezett szocializmusban leélt, de arra a korszakra is, amely ezt megelőzte és előkészítette. Az alcímben szereplő komonizmus egyfajta a gyerek-nyelvhasználatra utaló tréfa, egyrészt jelzi azt, hogy itt tudományosan (sőt „todományosan”) nem lesz megmondva a tuti igazság, másrészt, hogy ez egy nagyon is személyes, és beszélő helyzetéből (életkor, plusz a rendszer jellegéből fakadóan infantilizáló mivoltából) következően „gyerekes” szöveg. A könyv a széppróza, az esszé és a történetírás beszédmódjait élvezetesen váltogatva kalauzolja az olvasót olyan tájakon, amelyet ha ismer is, adott szemszögből biztos nem. Véleményem szerint a magyar irodalom - a szépirodalom - még jócskán adós a szocializmus/kommunizmus (kinek hogyan tetszik vagy nem) ilyen típusú személyes, és objektivitásra törő, vidám/komoly, kritikus/önironikus kibeszélésével. Mondhatni, ilyen típusú komonizmus-kalauzt Kukorelly Romján kívül eleddig nem írtak.

Németh Gábor
író