Barthes formabontó könyvére tekinthetünk úgy, mint egy szokatlan szerkezetű családi fotóalbumra vagy mint Barthes legnagyobb irodalmi példaképét, tervezett regényének mintáját idézve egyfajta kutatásra az eltűnt idő nyomában. Töredékekben íródik, akár az emlékek, amelyek szétfoszlott szövetét a képek hivatottak befoltozni: főként régi fotók, de kéziratok, kották, karikatúrák és rajzok is. A cél, hogy eljussunk az írás pillanatáig. Az írás olyan sorsdöntő választás, amely mintegy felszámolja a korábbi életet, vagy úgy is mondhatnánk, onnantól kezdve az addigi frivol és profán élet az irodalmi térben zajló, az alkotásnak szentelt életté változik át. Így hiába is próbálnánk felvázolni egy világos és egyértelmű portrét: Roland Barthes mindvégig rejtőzködve, egyszerre szemérmesen és kísértően van jelen. Csábítóan, hiszen arra ösztönöz minket, hogy ne csupán őt próbáljuk megragadni és definiálni, hanem legalább ennyire a saját íráshoz, élethez, alkotáshoz fűződő tapasztalatainkat, társas viszonyainkat, valamint a magány szükségszerű pillanatait is.