Újabb népmesefeldolgozás-kötettel jelentkezik Tóth László József Attila-díjas költő, író. A Bács-Kiskun, Szolnok, Heves és Pest megyék népmesekincséből szemelgető A Szélördög (1991), valamint a felföldi népmesei barangoló, A Zöld Vadász (2002) után újból az első ilyen jellegű kötete forrásvidékére tér vissza. E kötet végérvényessé teszi a felismerést, melyet eddig csak sejteni lehetett: Tóth egyre szélesedő és mélyülő gyermekirodalmi munkásságában a saját ihletésű, eredeti munkák (Ákombákom, mese, 1980; Lyuk az égen, gyermekversek és mesék, 1985, Minden olyan furcsa, gyermekversek, 2005, A boszorkány porszívója, meseregény, 2004) mellett mind fontosabb szerepet játszanak a feldolgozások, mind tudatosabb az a törekvése, hogy a 21. század eleji gyermekek számára is elérhetővé tegye az évszázados klasszikus magyar népmesekincset. S ha számítógépes és internetes világunkban bárkinek is kétségesnek tűnne egy ilyen vállalkozás indokoltsága és korszerűsége, annak kétségeit ő maga egy helyütt a következőképpen oszlatja el: "Valaha, múlt és jelen között nélkülözhetetlen szerepet töltöttek be egy-egy közösség mesemondói, történetmondói. S mindegyik meséhez, történethez hozzátették magukat: a maguk személyiségjegyeit, tapasztalatait, ismereteit, nyelvük ízeit. Napjainkban az ő szerepük nem kis mértékben az írókra hagyományozódott át. A népmese-feldolgozások létjogosultságát és magyarázatát ez is adhatja. Ezeknek a feldolgozásoknak a szerzője őket: a korabeli mesemondókat, történetmondókat hallgatja meg és mondja tovább a maga módján és nyelvén."Tóth ezúttal is sokszínű, szórakoztató kötetet írt, melynek legfőbb erénye, hogy az egyes darabokban megmarad a népmesék műmesévé transzponálásánál elvesző primitív erő, darabosan eleven láttatás. A próbára tett királyfi azonban tematikailag, műfajilag, poétikailag egyöntetűbb az előző két feldolgozáskötetnél, ugyanis egységesen tündér- és varázsmeséket tartalmaz mintegy hat-hét szerzői ív terjedelemben. A kötet oldalain a magyar népmesevilág népes sereglete vonul fel. A mesebeli világ optikáján keresztül a mesemondók világára tehát a magunk világára látunk rá, a mese nyelvétől a mi nyelvünk színesedik-gazdagodik, a mesehősökben magunkra s a környezetünkben élőkre ismerünk.