Örkény István interjúinak gyűjteményével a reflektor most az életműsorozatban eddig megjelent művekről a művek háttérvilágára irányul. Egy remek társalgó beszélget kendőzetlenül főleg életrajzi és irodalmi témákról, könnyedén elhárítva minden próbálkozást, hogy szoborrá avassák: saját figuráját és sorsát is olykor metsző szarkazmussal kezeli, öniróniára mindig készen áll akkor is, amikor alkotói szemléletéről és technikájáról kérdezik. Az általa oly magas szintre emelt groteszkről szerényen azt mondja: írói eszközeit csak hozzácsupaszította a világhoz, a századhoz. Politikus írónak nevezi magát, aki bármilyen áttételesen is, mindig ugyanarról írt: "a mi korunkról és benne mirólunk, a mi népünk jelenéről". Ez a nép pedig - szegezi kíméletlen kritikáját egyúttal nekünk, olvasóknak is - önsajnálattal, morális önfelmentéssel, a történelmi vétkek elkenésével nem válhat "felnőtt" nemzetté. Az interjúknak ezek a komoly pillanatai is feloldódnak Örkény közvetlen és világos beszédében, amelyet természettudományos műveltségéből hozott. Élvezet hallgatni egy éles intellektus evidenciaként ható, lényegre fókuszáló mondatait. Kíváncsisága és derűje pedig ragadós: kedvet csinál élethez, irodalomhoz.

"Végül is ebben tudnám megfogalmazni a magam prózai hitvallását. Az igazság iránti vágyban egy olyan korban, olyan életpálya után, amikor az igazság kimondása mindig vagy majdnem mindig nehézségbe ütközött. Úgyszólván a hazugságok légkörében éltem le életemet elejétől legalábbis a derekáig, s ilyenkor az emberben reakciószerűen fellép az a vágy, hogy nemhogy a hazugságot, hanem a hazugság lehetőségét is elkerülje. Ezért mondom, hogy támadhatatlan mondatokat szeretnék írni vagy próbálok írni."