Ez a könyv nem a szokványos értelemben vett zenetörténet. Koncepciója abból a gondolatból indul ki, hogy az egyén, a valós, a konkrét ember számára a zenetörténet nem az, amit le­he­tőség szerint a ma­ga teljességében a könyvekben talál, hanem az, amit magáévá tett és sa­ját­ja­ként magában hordoz, s csak azt te­szi magáévá, amit maga meg­ta­pasz­tal, át­él. Ezért tehát e könyv kon­cepcionális alapelveként a zenetörténet meg­élé­sét szolgálja. (E maxima először a szerzőre, saját magamra vonatkozik: csak azt hoz­ha­tom közel az olvasóhoz, amihez magam is közel ke­rül­tem, amivel ben­ső­sé­ges viszonyban állok. S így a tárgyak ki­vá­lasz­tá­sát és a súlypontok el­he­lye­zé­­sét könyvemben elsősorban az határozta meg, hogy a történtekkel való több­­nyire sokéves fog­lal­ko­zás során magam is történelmet éltem át. Minden egyéb pe­rem­re szorul, legfeljebb óvatosan hangzik el, vagy kimarad. Ez a vá­­­lo­gatás szélsőségesen szubjektív. Önkényesnek mégsem mondható: meg­ala­pozása, gyö­kerei a megélt történelem eszméjében ke­re­sen­dők. Abban az el­kép­ze­lés­ben, mely szerint a történelem eg­zisz­ten­ciá­lis érintése a szerzőről át­vi­hető az ol­vasóra, s az ily módon meg­valósult válogatás benne, az ol­va­só­ban ott­hon­ra talál, s meg­teremti a feltételeit annak, hogy az másutt is ott­hon­ra találjon.)