Közönséges bűnözők vagy a szegény nép jótevői? Hosszú-hosszú idő óta ez a kérdés foglalkoztatja leginkább a betyárvilág iránt érdeklődőket. Alighanem túlzás volna afféle magyar Robin Hoodokat látni e marcona legényekben, de a legnevezetesebb betyárokat mégsem nevezhetjük közönséges bűnözőnek. A betyár, pontosabban a szimpatikus bűnöző alakja az európai folklórban mindenütt előfordul. Az olasz Rinaldo Rinaldiniről, a szlovák Juraj Jáno¹íkról és a többiekről a helyi néphagyomány éppen úgy vélekedik, mint ahogyan mi is magyarországi társaikról: a gazdagoktól elvettek, a szegényeknek adtak. A történeti tények azonban mást mutatnak. A betyárok többsége dologtalan, munkakerülő, részeges bűnöző volt, nem fűtötte a hazaszeretet, osztályalapon sem fosztogatott, egyszóval nem az időközben kialakult romantikus képnek megfelelően tevékenykedett. Ettől függetlenül a betyártársadalom igen kiterjedt és széles merítésű volt: a közönséges csirkefogók éppen úgy megfértek benne, mint a politikai kapcsolatrendszerrel rendelkező, nagy formátumú figurák. A Nagy magyar betyárkönyv nem az egyébként tanulságos és beszédes élőszavas hagyományt, még csak nem is a népköltészetet tárja az olvasó elé, hanem a hiteles életrajzokat. A magyar néprajztudomány klasszikusaitól a legkisebb helytörténeti dolgozatig minden érdekesebbnek tűnő életrajzi adalék alakította egy kicsit a mostani nagyszabású vállalkozást.