Gabriel Marcel (1889-1973) neve, lozóai munkássága szorosan kötődik az egzisztencialista gondolkodás történetéhez. Marcelt ugyanis világszerte nem csupán a katolikus egzisztencializmus legjelentősebb képviselőjének, hanem egyben az irányzat tulajdonképpeni franciaországi megalapítójának is tekintik. Filozóai főműve, a Metazikai napló (melynek első teljes magyar fordítását tartja kezében az olvasó) a két világháború között, azonos évben (vagyis 1927-ben) jelent meg a német egzisztencializmus alapművével, Martin Heidegger Lét és időjével.

E napló külön érdekessége, hogy benne az alapvető egzisztencialista gondolatok nemzetközi hatásoktól (elsősorban Kierkegaardétól és Husserlétől) függetlenül születnek meg. Már az 1914. január elsejével kezdődő Első részben felgyelhetünk a lozófus elvont gondolkodással vívott küzdelmére, melynek során saját bevallása szerint a korábban Henri Bergsontól elsajátított lozóai módszerek voltak a leginkább segítségére. A Második rész azután (a Függelékkel együtt) mind átfogóbb és elmélyültebb megértéséről tanúskodik a lozóai lételmélet, vagyis az ontológia azon sajátosságának, hogy az általa fontosnak tartott és elemzett kategóriák nem pusztán csak logikai fogalmak, hanem sokkal inkább miként Marxnál olvassuk a meghatározott lét formái, létezés meghatározások. Persze, mint minden egzisztencialista ontológia, így a Marcelé is kiemelt helyet biztosít e kategóriák között a szubjektivitás kategóriájának, melynek sokoldalú és részletes kidolgozásával a szerző végül is (csakúgy, mint másfél évtizeddel később Jean-Paul Sartre A lét és a semmi végén) egy etika küszöbére érkezik el.