Hazamenni annyi, mint úton lenni az otthon felé. Az otthon, mint a nyugalom és biztonság szigete azonban nem elérhető, legalábbis Moesko Péter rövid történeteiben biztos, hogy nem. Régi sérelmek, titkok, neheztelések, rigolyák és előítéletek teszik áthatolhatatlanná azt a csöndet, mely testvérek, egykori és jelenlegi házastársak, szülők és gyerekeik között sűrűsödik. Minden olyan hétköznapi, a magány, a meg-nem-értettség, kommunikációképtelenség, a közöny, éljenek a családtagok akár egymás mellett, akár külön országokban. Olykor bátortalanul és ügyefogyottan megpróbálják elérni egymást, és ezekben a kísérletekben pőrén megmutatkozik a szándékokon és érzelmeken túli elemi összetartozás ténye, a szeretet lehetősége.

A sodró lendületű novellák éppen ezeket a megejtően ismerős élethelyzeteket szedik ízekre, és mutatják fel a maguk megszokott mindennapiságában. És azt, hogy hiába megyünk haza, úgysem leszünk soha, sehol sem otthon.
(Deczki Sarolta)