Cincinnatus C. az egyetlen átlátszatlan ember az átlátszó lények között: az egyetlen ember a fantomok városában. Halálos bűn ez ebben a különös, a bolsevizmus és a nácizmus borzalmait parodisztikusan egyesítő, de leginkább mégis sajátosan nabokovi világban. Cincinnatust halálra ítélik, bezárják egy erődbe, s még azt is elvárják tőle, hogy barátkozzon össze kínzóival és majdani hóhérjával. Ám Cincinnatus csak saját lelkének hangjára figyel, valamilyen lélekmélyi és e világon túli titkot akar megfejteni. Sikerül-e, sikerülhet-e egyáltalán a titok megfejtése és az élettelen bábok világából való menekülés? A regény talányos, felkavaró és zavarbaejtő befejezése mindent megmagyaráz, és mégis nyitva hagy minden kérdést.

Nabokov a „legmeseszerűbb” és „legköltőibb” művének nevezte ezt a regényt; a Lolita volt a kedvence, de a Meghívás-t értékelte a legtöbbre. Lázasan, ihletetten, két hét alatt vetette papírra – 1935-ben, Berlinben, amikor egyre inkább megfogant benne a gondolat, hogy a bolsevik Oroszországból való menekülés után a roskatag, totalitárius Európából is menekülnie kell.

Nabokovról sok jót és sok rosszat írtak, nevezték erkölcstelen ficsúrnak és varázslómesternek, hamis napnak az irodalom égboltozatán és a huszadik század legnagyobb írójának. De egyvalamiben szinte mindenki egyetértett: a nabokovi szöveg – akár erkölcsös, akár erkölcstelen – gyönyörűség, sőt „fizikai” gyönyörűség az olvasónak.