A második világháború utáni negyed században lezajló gigantikus iparosítás nem pusztán Magyarország társadalmi és gazdasági átalakításának eszköze volt, hanem olyan ambiciózus építészeti, építőmérnöki és technológiai vállalkozás is, amely a kultúra és a tudományos élet számos területére jelentős hatást gyakorolt.

A Magyar ipari építészet 1945–1970 c. könyv a „szocialista gyárakat” mint technikai és esztétikai szempontból egyaránt értékes építészeti alkotásokat állítja a középpontba. Elmélyed a gyárépületeket létrehozó szakmai közösségek munkáját meghatározó építészet-, technika- és gazdaságtörténeti folyamatokban is – s ezzel valamelyest hozzájárul ahhoz, hogy a Rákosi- és Kádár-korszakbeli iparosítás komplex társadalmi és tudományos hátterét alaposabban megérthessük. Mindezeken túl arra is igyekszik felhívni a figyelmet, hogy a „fordulat éveivel” (1947–1949) kezdődő két és fél évtized – melyet a szocialista iparosítás legintenzívebb, legnagyobb tömegben építkező korszakaként, „hőskoraként” tartanak számon – a modern ipari építészet kiteljesedését hozta el Magyarországon – annak a modern ipari építészetnek a kiteljesedését, melyet az építészettörténészek a funkcionalizmus bölcsőjeként és a 20. századi épületszerkezeti innováció egyik legfőbb szakterületeként értelmeznek.

A könyv több száz üzemi épület és terv elemzésével, valamint 1266 illusztráció segítségével nyújt átfogó képet az 1945 és 1970 közötti időszak ipari építészetéről és annak politikai-gazdasági kontextusáról. Feltárja az olvasó számára, hogy a mára jórészt elnéptelenedett, rozsdálló „szocialista gyárak” miként váltak a tervezők elmélyült és innovatív szakmai szemlélete révén esztétikai és technikai szempontból egyaránt jelentős alkotásokká. A szerző részletesen felfejti azoknak az állami tervezőirodáknak a történetét is, amelyek ebben a hatalmas munkában részt vettek. Ezek hosszú sorában a legendássá vált Ipari Épülettervező Vállalat (IPARTERV) – mint az ipari építés legfontosabb és legnagyobb szakintézménye – kapta a főszerepet.