Az utánzás az európai művészetelméleti gondolkodásban antropológiai alapon eleve az eszményítéssel összefüggésben és nem annak kizáró ellenpólusaként kerül terítékre. Ez egy olyan sémát jelent, melyben az egyedi műalkotás mindig valahol az utánzás és az eszményítés vagy (más szempontból) a másolás és az eredetiség végpontjai közti skálán helyezkedik el. Eszerint a mű mindig ellentétek vegyülete, és éppen az ellentétek közt meglévő feszültség élteti – akárcsak a rá vonatkozó elméletet. A jelen összeállítás esettanulmányai széles spektrumon vizsgálják, hogy ez a fajta alapállás milyen teoretikus és gyakorlati következményekkel járt a brit, francia, német és magyar művészetelméletben és -gyakorlatban a 18. századtól a 20. századig.