"Volt macskám az életben. Nem is egy. Olyan is, amelyiket nagyon szerettem. Nézem a menyasszonyi képemet. Ijedt kislány, fehér fátyollal, fekete macskát tart a karján. Talán ez az egyetlen esküvői képem, amelyik megmaradt… Vagy csak bennem maradt meg? Akkor kezdtem sejteni, hogy a házasságommal baj van, amikor János kidobta a macskát az ablakon a rózsabokrok közé. A macska ezután már csak akkor jött, ha ő nem volt otthon.” – így kezdődik Polcz Alaine Macskaregénye, amely rögtön jelzi, hogy e könyvben jóval többről van szó, mint az állatvédelem és a macskarajongás közti átmenetről.

Amikor Polcz Alaine a macskákról ír, akkor mindig másról is beszél, vagyis a megélt időről, önmagáról a tragikusan nehéz és mégis felemelő élettörténetéről. Ám ahogyan Polcz Alaine mesél, az utánozhatatlan: egyszerűen, pontosan és teli életszeretettel. És derűvel. Igen, a derűje utánozhatatlan.

,,Fasírozott hús volt - apám labdapecsenyének hívta - tökkáposzta főzelékkel. A háborúban ritkán ettünk húst, akkor is keveset. Tilette titokban a vállamon, a hajam alatt kuporgott. Tilos volt az asztalhoz vinni. Lázba jött a hús szagától, és egyenest a fasírtra ugrott. Apám utánakapott, és felborította a vizeskancsót. A zuhatag elől Tilette a főzelékes tálba menekült. Kiparancsoltak macskástul a konyhába. Így, közöttük nincs helyünk. Pedig már gyűrűs menyasszony voltam. Igazgatói engedéllyel. Azzal a megkötéssel, hogy nem járhatok jegyesemmel karonfogva az utcán, és nyilvános helyen csak szülői kísérettel jelenhetünk meg."

Macskák - minden mennyiségben. Macskák a kisoroszi ház kertjében, macska az ágyban, macska a lépcsőházban, macska az ebédlőasztalon. Saját macskák, talált macskák, ismerősök macskái. És az ismerősök, igen, ebben a könyvben is sorra felbukkannak a társak és barátok, akik Polcz Alaine életének tanúi voltak, és akikről megértő szeretettel és néha finom iróniával tesz tanúságot újra meg újra: Nemes Nagy Ágnes, Weöres Sándor, Nádas Péter és mindenekelőtt Mészöly Miklós.