„A rítussal szembeni ellenállás minden formája – amiképp a hozzá fűzött vak remény is – nem más, mint a századunkban kialakult, teljesen új helyzet tükre: az általános gyökérvesztés, a végeláthatatlan hagyományok megszakadása és csaknem mindenfajta rítus hanyatlása. A rítus válságának láttán a teológia azt gondolta, hogy a múlttal szembeni önigazolásképpen rövid úton keres megoldást: a rítus válságára úgy kívánt reagálni, hogy nem törődött vele, és mondta a maga igazságát a rítustól függetlenül vagy egyenesen annak ellenében. Így tudta (vagy akarta) elkerülni a rítussal való számvetést, mintha csupán egy immár (kétségtelenül) letűnt világ öröksége volna, és ezzel saját identitását a rítusoktól megszabadított kereszténységre cserélte.”