Szalay Zoltán prózája azt az irodalmi hagyományt követi, melyet leginkább Kafka, Orwell vagy éppen Krasznahorkai László nevével jellemezhetünk. Új ízt pedig a csipetnyi irónia jelent, mellyel ezt a hagyományt fűszerezi. Komor hangvétel, abszurd helyzetek, bezáruló világ, de mégis: finom, elbúvó-szétfutó mosoly – tudósítás az örök lápról, ahol a fény csak labilis tutajok vagy folyton átrendeződő térkép révén érhető el.