A mai ember hajszolja a munkát és rohan, az őt érő különböző ingeráradatok nyugtalanná teszik, bensőleg pedig kielégítetlen, s az e világi boldogságígéretekben csalódott. A világban élő keresztény embernek e kortársa előtt kell most, a 2. Vatikáni zsinat után tanúságot tennie Krisztus mellett. Hol talál erőt e magasztos és nehéz küldetéséhez? Erre a kérdésre Kelet szerzetes atyái megadják a választ: rámutatnak az imádság hatalmas erejére. Laikusként szólnak napjaink laikusaihoz. Ennek jelentősége a katolikus egyháztörténelemben az, hogy laikusok teremtették meg a szerzetesi életformát. A Szentlélek által vezérelve vonultak el ezek a nemes lelkű keresztények a sivatag magányába. A világból való menekülésük nem gyávaság volt, hanem Krisztus hősies és lelkes szeretete. Imával és vezekléssel töltött életük - Pál szavaival élve - nagy hatással volt az Egyház közösségére: "Ha szenved az egyik tag, valamennyi együtt szenved vele, s ha tiszteletben van része az egyik tagnak, mindegyik örül vele."
(1Kor 12,26)
Egyetlen mélyebb vallásosságra törekvő mai keresztény sem mellőzheti sivatagi testvéreink tanítását és tapasztalatait. Az elmélyültebb imádkozásnak különböző lépcsőfokai vannak, s megvan a kezdete és haladásának. A laikus keresztény nem tud a világban szerzetesi életet élni. Családi élete kötelezettségekkel és gondokkal jár együtt. Élethivatásának kell szentelnie erejét, a közéletben pedig Krisztus életelveiért kell harcolnia. Ez annyit jelent, hogy saját szívében kell felépítenie egy szerzetesi cellát, amelynek csendjében Istennel találkozhat. Rövid olvasmányok segítségével kell megteremtenie keresztény élete számára az elmélkedés oázisát. Évszázadok választanak el bennünket sivatagi testvéreinktől, abban azonban hasonlítunk hozzájuk, hogy a megváltozott körülmények ellenére ugyanúgy imádságban akarjuk elérni Isten kegyelemmel teljes közelségét.A Kis Filokália a sivatagban imádkozó testvéreink üdvözlete.
Berlin, 1976 húsvétján P.M. Dietz