A „mindent látás” vágyából táplálkozó optikai technikák, képzőművészeti újítások, amelyek a 18– 19. század fordulóján megszaporodtak, mind-mind Isten trónfosztásának voltak apró megnyilvánulásai. Mindegyik arra szolgált, hogy az ember maga tehessen szert a tökéletes látásra, mintegy „megkerülve” Istent. A technikai eszközök, amelyek addig nem látott tartományokba engedtek bepillantást, soha nem sejtett módon alakították át az ember és a világ viszonyát. Az emberi látást nem egyszerűen segítették, hanem azt is nyilvánvalóvá tették, hogy maga a látás mennyire dinamikus tevékenység. Az ember először szembesült azzal, hogy a látás során nemcsak egy látványt „rak össze” önmaga számára, hanem látása révén önmagát is „létrehozza”.