József Attila a késő modern magyar költészet európai szintű megteremtője. A költészet titokzatos nyelveket teremt önmagunkról, ezért átalakuló poétikái a modern ember megformálódásának útját jelzik. József Attila számos költői beszéddel folytatott kísérlet után 1930 körül fedezi fel azt a poétikát, a tárgyas költészetet, ahol a vers a lét teljességének térképe, a belső és külső világ korrelátuma. 1934-től kezdve azonban átélte (és az Eszmélet második részében megfogalmazva), hogy a lelki és tárgyi egymást magyarázó rendje nem hibátlan. Keresett hát egy olyan világot, amely új bizonyosság ígéretével bírt. Kései költészetében, a vallomásos versek poétikájában, a költő az ént kiképző belső tárgyviszonyokat kutatja. A tárgyak, a tájak és a terek azonban egyre szűkülnek, egyre személyesebbekké válnak, és egyben örvényszerűen egyre nehezebben rendezhetők össze. A test poétikájának kísérlete, a Szabad-ötletek jegyzéke már a lírán túl próbál olvasót találni. József Attila utolsó lépésként az egyedül egybetartó, de megtalálhatatlan szeretetet kutatva a szárszói síneken költötte meg életét, sorsát, saját testét.