Amikor a magyar olvasó – három évvel a francia megjelenés után és tizenhárom évvel keletkezése után – kézbe veszi Jacques Ellul posztumusz művét, a benne foglalt gondolatok már a keresztény teológia iszlámmal kapcsolatos reflexiójának tág és meglehetősen polarizált kontextusában nyerik el értelmüket. A szerző arra vállalkozik, hogy megvizsgálja, megfelelnek-e a valóságnak azok a közhelyek (nevezetesen: hogy mindannyian „Ábrahám fiai”, mindannyian „monoteisták” és „könyvvallás hívei” vagyunk), amelyekre hivatkozva a keresztények számára esetleg túlontúl leegyszerűsödik és elodázódik az iszlám vallás megértésének sürgetése és vele való párbeszéd valóságos alapjainak kutatása.