„Az igaz erény mindenekelőtt az Isten, a létezők Létezője, a minden létezőnél végtelenül nagyobb és jobb iránti szeretetben van” – állítja alaptételként etikai értekezésében Jonathan Edwards (1703–1758), a nagy amerikai teológus-filozófus. Az ember boldogságát és az emberi életet középpontba állító modernség szemében Edwards Isten elsőbbségét hirdető etikája az embert bilincsbe verő zsarnokság igazolásának tetszhet, ám a korunkban újrafölfedezett gondolkodó teocentrikus látomásából egyfelől az következik, hogy az Istenbe vetett bizalom alapján valamelyest bízhatunk abban, hogy a természeti vagy társadalmi jelenségeket vizsgálva nem pusztán elménk tükörképét látjuk, másfelől pedig a magánvaló léttel azonosulva talán mégis a szabadság forrását lelhetjük föl. Edwards teológiai-filozófiai munkásságát részben a felvilágosodással való párbeszéd és vita jegyében alkotta: hallatlanul nyitott volt a modern tudományos és bölcseleti fölismerések iránt, ugyanakkor leghatározottabban elutasított mindenfajta deista törekvést. Az új-angliai „nagy ébredés” néven ismert megújulási mozgalom szószólójaként a vallás érzelmi vonatkozásainak elvont igazolására is törekedett műveiben.