Aki ebbe a kötetbe belelapoz, rögtön láthatja, hogy a szerző élete és munkássága még mindig szorosan kötődik a magyar hírlapíráshoz, amely utolsó óráit éli tán.

Cikkek, tárcák, tárcanovellák sorakoznak e kötetben, megemlékezések kedves könyvekről, képekről, emberekről, öncélú regisztrációk, rögzítések; ha már mindennek vége van, hátha legalább nyoma marad valaminek.

Megvan a szépsége, romantikája ennek is: magányos, utolsó mohikánnak lenni; ide-oda döcögni a göthös lovon, hadonászni a rozsdás flintával, őrizni a nyelvet, amelyen már senki nem beszél, óvni a parazsat, amelyet a többi már rest széttaposni is, belevakkantani a süket éjbe néha egy-egy rekedt, elfúló csakazértis uff -ot.
Bächer Iván