„2010 óta a jogállam lebontásának vagyunk nem pusztán azt elszenvedő szemlélői, hanem minden rendelkezésünkre álló eszközzel annak ellentartó, a szabadságért küzdő ellenfelei: az alkotmányos állam védelmezői. Megtapasztaltuk, hogy bár rombolni mindig könnyebb, mint építeni, a védelem, a reménytelennek látszó utóvédharc sem teljesen hatástalan, nem hasznok nélküli. A rombolás dokumentálása – és ez ennek a könyvnek a legnyilvánvalóbb szövegrétege – önmagában is vádirat a szabadság pusztítása idején. Olykor akár az (egyre ritkábban) életjeleket adó Alkotmánybíróság, sokkal gyakrabban a nemzetközi bírói fórumok, olykor az Európai Unió vagy az Európa Tanács szervei, máskor pedig, ez talán a legfontosabb, a hazai közvélemény fékezik a Nemzeti Együttműködés Rendszere alkotmányosságtól mind jobban távolodó jogrendszerének a lejtőn száguldó szekerét. Ezek jelentik a reményvesztettség ellen ható fontos szakaszgyőzelmeket, amelyek abban segítenek, hogy ne hunyjon ki végleg az alkotmány védelmének olykor már alig pislákoló mécsese.

Vissza kell fordítanunk a szétesés folyamatát. Az új köztársaságnak újra kell szőnie a társadalom bomló szövetét. Lehet ehhez jelszavunk: Legyen köztársaság! Szabadságot, egyenlő méltóságot! A forrás a felvilágosodás, de a tervezéskor tekintettel kell lennünk a megváltozott világra és azon belül a mi megváltozott saját világunkra is. Az egyenlőség magasztos igényét zsarnokságba fordító rossz történelmi kísérletek után ma már a piacgazdaságban megvalósítható egyenlő méltóság tiszteletét helyes követelnünk, és, ha nem is testvérekként, de az állampolgári közösség tagjaként, közös méltóságot hordozó individuumokként kell egymásra tekintenünk.”