"Halál fiai... úgy tűnik föl, hogy ez a legalkalmasabb cím, Halál fiai: ez vonatkozhatik a háború előtti kor gyermekeire, az egész háború előtti Magyarországra; de vonatkozhatik általában az emberekre is: mert nem vagyunk-e mindannyian a halál fiai?" - írja Babits Mikes Lajoshoz intézett levelében, ízlelgetve, próbálgatva készülő nagy művének címét. De a regény rácáfol a cím szabad értelmezésére. Nem minden halandó a "halál fia", csak azok, akiket már életükben, már ifjúságukban a halállal, a romlással eljegyzettség nehéz illatú levegője vesz körül: a pusztuló magyar középosztály gyermekei. A regény, amelyet Babits a "maga életének színeiből" festett, búcsú ettől az osztálytól és búcsú z ifjúkor színes, lelkes, világmegváltó reményeitől is. A Halálfiai az illúziótlan nosztalgia könyve. A személyes szeretet a múltba merülő idő vonzó alakjai iránt átmelegíti Babits hangját, de látását egy pillanatra sem homályosítja el, ítéletét nem tompítja. A születő huszadik században az apák nemzedéke végképp korszerűtlenné vált; nyomukban begyepesedett gondolkodású, brutálisan magabiztos fiak cseperednek: a háború utáni világ hangadói. A régi rend, a vidéki Magyarország megkötő, lehúzó hatalmától azok sem szabadulhatnak, akik egy másfajta élet vágyával a szívükben új utakat, új kultúrát keresnek. De rokonszenvünk azért az övék. Féltő szeretettel figyeljük Sátordy Imrus útját, homályos fájdalmakkal teli gyerekéveit a szűk kisvárosban, magányos bolyongásait a szelíd lankájú szőlőhegyen, merész Ikarusz-röptét sorsának csúcsán és szakadékai közt Budapesten a kamaszodó világváros titokzatos, idegen és vonzó forgatagában. Az őszemével látjuk a regény felejthetetlen figuráit is: a szívós, rendíthetetlen öregeket, az érzékeny, bizonytalanná váló apákat, és a fiatalokat, Imrus barátait és jelképes ellenfeleit. A pusztuló családokat, amelyeknek "ereje és hirtelen széthullása párhuzamos az ország sorsával."