1837-ben Párizsban két nagy virtuóz, Liszt és Thalberg mindenkit felvillanyozó, nagy visszhangot keltő rivalizálása kapcsán Heinrich Heine Thalberget találta nagyobb művésznek, de hozzátette: „Egy ember létezik csupán, akit magasabbra helyeznék náluk, éspedig Chopin.”

Európa fővárosában egy lengyel muzsikus a legnagyobb szenzáció…

Barbara Smoleñska-Zieliñska klasszikusan élvezetes életrajzi kötete közvetlen közelről mutatja be ezt az érzékeny, szellemes, elegáns, zseniális művészt, a párizsi szalonok díszét, aki akár író vagy színész is lehetett volna, olyan sokoldalú tehetséget árult el gyerekkorában. A mű dokumentumokra támaszkodik, bőségesen idéz levelekből, korabeli beszámolókból, kritikákból, s mindvégig finom arányérzékkel tálalja tényanyagát, taglalja Chopin magánéleti, közéleti és művészi sorsát, politikai elkötelezettségét.

A dallam poétájaként emlegetett Chopin szinte teljes életművét zongorára írta. Sem előtte, sem utána nem emelkedett olyan magas művészi rangra és színvonalra a zongora, mint az ő „költészetében”. Nagy a zenetörténeti jelentősége annak is, hogy Chopin művészete népzenei ihletésű nemzeti jegyeket hordoz, és ez nem csak a mazurkákra, a polonézekre és a zenekari művekre igaz. A lengyel példa hatására jöttek létre a XIX. század második felében és a XX. század elején a cseh, orosz, skandináv, spanyol zenei „nemzeti iskolák”, és ez a népzenefelfogás tükröződik Bartók Béla műveiben is.

De nem ezért volt 1837-ben Európa fővárosában egy lengyel muzsikus a legnagyobb szenzáció. Hanem azért, amit 1849. november 1-jén, tizenöt nappal Chopin halála után Oskar Kolberg írt róla a Biblioteka Warszawska című lapban:

„Nincs szónok, aki nála jobban mozgatta volna meg hallgatói képzeletét, nincs orvos, aki hatásosabban gyógyította volna a szíven ütött sebet, nincs kéz Beethoven halála óta, amely jobban tartotta volna a zene kormánypálcáját, de nincs senki sem, aki szelídebben, hálásabban fogta volna. Akinek törődésre vágyott a szíve, a megmentőjét látta benne; aki vigaszt keresett, enyhítő kenetért fordult hozzá […]. Mert a könnyek, melyeket rögvest fakasztott, az öröm könnyeivé változtak.”