„Tizenhét hónapja vittek el, Gyurikám. Egy pókhálófonálnyi lehetőség az, amibe kapaszkodom, hogy elhitessem magammal, hogy talán mégis élsz. Ennek a vékony fonalnak nem szabad elszakadnia, ha azt akarom, hogy életemnek még célja legyen. Ezért is folytatom ezeket a feljegyzéseket, és abban az illúzióban ringatom magamat, hogy veled beszélgetek, és várom a hírt, hogy élsz, és valamikor visszajössz” – írja naplójában az apa, Bálint Ármin. A fiú, Bálint György újságíró, irodalomkritikus, költő, író és műfordító, A Nyugat, a Gondolat és a Pesti Napló munkatársa, angol és amerikai lapok tudósítója ekkor már másfél éve nem él: miután bevonult utolsó munkaszolgálatára – büntetőszázadba –, 1943 januárjában, harminchat évesen odaveszett a keleti fronton. Halálhírét megvitték a családnak, de az édesapja nem akarta tudomásul venni, tévedésnek tartotta. Mintha az, hogy részletesen beszámol a budapesti védett házban átélt eseményekről, az a zsidóüldözésekről és Budapest ostromáról, rádió- és újsághírek alapján a háború világpolitikai történéseiről – valamiféle mágiaként életben tartaná a fiát, Bálint Györgyöt. Vagy: a hit, hogy a fia él, és még viszontláthatja, tartotta a lelket az apában ahhoz, hogy átvészelje a borzalmakat.
Bálint Ármin még megérte, hogy Pesten véget ért a háború, alig egy hónapra rá hunyt el betegségben. Ez a kötet fiához írt feljegyzéseinek előszóval és jegyzetekkel ellátott, gondozott kiadása.

„Eltünt, – koppan a hír.
És dobban, dermed a szív bent.
Két bordám közt már feszülő, rossz fájdalom ébred,
reszket ilyenkor s emlékemben oly élesen élnek
régmondott szavaid s úgy érzem testi valódat,
mint a halottakét –
Mégsem tudok írni ma rólad!”– írta Bálint Györgyhöz barátja, Radnóti Miklós.

Radnóti Miklós: Ötödik ecloga (Bálint György emlékére)