Az Isszik-Kul-tótól nem messze, egy kis telepen él egy kisfiú, s féltett kincsével, egy távcsővel figyeli a tavat, s a tavon a fehér hajót, melyen talán az apja dolgozik, s elképzeli, ahogy hallá változik, s odaúszik hozzá. Mert a kisfiú csak álmodozhat rég nem látott szüleiről: a nagyapja neveli, ő vesz neki iskolatáskát is, és ő meséli el Koronás Szarvas Anya történetét, akitől egész nemzetségük származik. De a szarvasok rég elszöktek arról a vidékről, mert az emberek üldözték s gyilkolták őket, s már Koronás Szarvas Anyára sem emlékeznek. Az ő emlékét csak az öreg Lótifuti Momun őrzi, a kisfiú nagyapja, de őt a többiek semmibe veszik, s kinevetik szovjet emberhez méltatlan buta meséit. Egyszer a szarvasok mégis visszatérnek... A 2008-ban elhunyt világhírű író kisregénye egzotikus világot varázsol elénk: a hegyi falvakban élő kirgizek életét, akik közül sokan immár hagyományaikat, legendáikat, emberi tartásukat elveszítve pusztítják környezetüket s önmagukat. Egy kisfiú ártatlan, tiszta szemével látjuk őket s olthatatlan, gyötrő, örökös szenvedélyüket, hogy többnek lássák őket, mint akik. Ajtmatov legszomorúbb, legpesszimistább írása a nagyszerű életmű kiemelkedő alkotása.