A nagy írók ilyen csoportosítása is elképzelhető: Beckett, aki (főleg korai műveiben) a laza avantgárd megvalósítója, később a szószaporítás nélküli szóbőség minimalistája, szikár. S efféle költő Eliot (Prufrock és már narratív félhosszú-versek eleinte), Puszta ország(ok) utóbb, de közjátékoknak a követhető cselekményű drámák. Virginia Wolfnál a Világítótorony, Mrs. Dalloway, netán a Hullámok maximalizmusával egyenértéket adnak a hagyományosabb remekművek, félig az Évek, egészében a Napra éj) stb. Thomas Bernhard a prózájával és a színműirodalmával sem választható igazán maga-két-felére. Egy-öntetű író marad ő, s ezt a dikciója ugyanúgy teszi, ahogy ember- és világlátása. Semmi kétség, lehet benne igazságtartalom, hogy az ausztriai (nem „az osztrák”! hiszen Kafka, Rilke, Trakl is az volt) irodalmi és közönségvonzatos viszonyok között (szerintem magas kultúráltság, igazi Európa!) a színpad lehet a látványos literátori siker bizonyos biztosítéka. Bernhard színművei feltétlenül könnyebben emészthetőek, poénosabbak (magam imádom pl. A szokás hatalma c. darab elemi egyszerűségét, „röhejesig” fuldokló emberképét, a nemes törekvések gyakori eleve-kudarcosságának odatárását, bár a Heldenplatz pl. sok gyomorrontást okozhatott a… felejtsük, mely múltú polgárnak, a népségnek. S lelkesedést és nemes fájdalmat hívhatott elő a haza igazi szerelmeseiben. A Bernhard-darabok is egyszálúak; egyetemesek, de egyetlen ötletet követnek. A cirkuszigazgató hiába akarja kamarazenélés üdvével boldogítani artistáit, erőszak ez rajtuk. S így tovább. Thomas Bernhard regényei közül kettőt fordítottam, ezeket ismerem így alaposabban, s itt a Fagy, a korábbi alapmű. A Mészégető sem a házasság és egyáltalán az emberi együttlét bizonyos kényszerű-vállalt változatának talán igen. De ahogy Virginia Wolf korabeli londoni emberei sem egy osztályt, „társadalmat” példáznak, hanem a „mi” összes jobb törekvésünknek – is – enyhe nevetségességét, blődségét etc., ezért érdekesek, ezért nem sznobhistóriák.) Berhard sem borderline-lényekről beszél, végképp nem őrültekről, elborultakról. Meg tudta mutatni a Mész-regényben is a kényszerűen emberi viszonyokra felépülő „többletet”, mely aztán dili, hibbanat (az! s nem az ember az; Bernhard ezzel még mindig meglévő vigaszokat dönt le, ez nagy kopársága, erdőirtása… mert szerinte nem az ember a rossz anyag, hanem az anyagmozgás boldogtalan, torz stb.) – a Mészégető mesze ott ég ki, ahol Konrad gondolati építményeket hoz értelmetlen-életre, ahelyett, hogy… Nincs ahelyett! Ez Bernhard pokolbugyra, s eszembe jut a magam legújabb keletű életfelfogása erről. Vagyis: „Ha te és te nem vagy, ha senkivel nincs kapcsolatom, bizony nekem nem lenne eleve semmi témám!” Ergo nem is kéne „neked” és „nekem” érintkeznünk se, vagyis amiről beszélünk, már a Nem Igazi, a Hiú Fölös. Tarthatatlan, bár tiszta álláspont ez, alakult nálam a sok műfordításból, írásból, a környező pl. irod. élettel apróra összekapcs. Dolgokból, szóra sem érdemesek; mint Eliot alakja, álmomban láttam a tenger alatti termet…hallottam lakóit… s megfulladok, ha már emberek szava szólít… Ez igaz lehet, de bajosan élhető. Hanem él-e úgy is bárki, mint Bernhardnál például a Fagy (nem különc, nem bolond, csak szélsőségesített) főalakja? Nem tudom. Bernhard művészete nem egyszerűen az abszurdumokig saját másik végébe harapó, elzsongítóan kellemetlenkedő mondat, a szentencia. Hanem az (a fő művészete írónknak), hogy tiszta típust csinál a képzelhető emberi lehetőségből, amilyen a Fagy különcnek nem bélyegezhető fő figurájának alapmódozata az ő lelkében, s ezt könyörtelen egy-vonal mentén (mondtuk) viszi a fizikai végpusztulásig. Abszurd az egyéni lélek, torzul megfigyelője is (a Fagy másik főszereplője), de torzak a környezetbéli népségek, az átlagos kocsmatöltelékek, fél-litye-lötye háziasasszonyok, felszolgálólányok, aberráltaknak vannak beállítva a viaduktépítők, korcs fajzatnak az a jónép, melynek körén…