A könyv Nietzsche genealógiai elgondolásait fenomenológiai perspektívából, Husserl és Heidegger történeti elmélkedéseinek fényében próbálja újraértelmezni és a genealógiát mint a
történeti önmegismerés programját bemutatni. Ez a fenomenológiai interpretáció szemben áll Michel Foucault vállalkozásával, aki a saját, inkább a posztmodernhez közelítő filozófiai törekvéseit kísérelte meg alátámasztani a nietzschei
genealógia öntörvényű értelmezésén keresztül. Foucault a hangsúlyt egyértelműen a szétszakítottság, önazonosság- és eredethiány mozzanataira helyezi, melyek – legalábbis szerinte
– a genealógiai gondolkodás fő jellemzői. Ezzel szemben e könyv a genealógiát a jövőre irányuló aktivista megközelítésmódként mutatja be, amely az aktuálisan fennálló, az együttélést és a világértelmezést meghatározó normatív rend
fellazítására irányul: a jövőbeni cselekvés új előfeltételeit e normatív rend történeti eredetének feltárása révén próbálja
kialakítani. Az így értett genealógia egy adott korszakot meghatározó egzisztencia-feltételek újraalakítására és új – a jövőbeni cselekvést meghatározó – értelmek képzésére törekszik, emiatt van szüksége arra is, hogy a jelent uraló
előfeltevésekkel és azok történeti eredetével szembenézzen, azoktól ezáltal távolságot nyerjen. A genealógiai kutatás ezért alapjában szabadság-elvű: a mélyebb, artikuláltabb történeti
önmegértés növeli az egzisztencia szabadságát, a döntésképességét és így hozzáférhetőbbé válnak azok a mélydimenziók, ahol új értelmek képződése történik.