A XVI. század derekán III. János portugál király azzal lepte meg házasulandó unokaöccsét, az osztrák Miksa főherceget, hogy a nászajándékhoz ráadásként küldött neki egy indiai elefántot. Az ajándékozási ceremóniáról igen keveset tudunk, csak néhány forrás emlékezik meg róla. Ezekből a szűkszavú beszámolókból kiindulva az áradó írói fantáziával megáldott José Saramago egykori nagy regényeihez mérhető művet alkotott, lenyűgöző történetbe foglalta az elefánt hosszúra nyúló vándorútját Belémből, a portugál királyi udvarból fél Európán, az Alpok hágóin át az osztrák fővárosba.

Nem tudjuk, hogy a könyv olvasása közben mit csodáljunk jobban: elbeszélői stílusát-e, amely írói munkásságának legmaradandóbb pillanatait idézi, a valóságos és kitalált személyek egymás mellett szerepeltetését-e, amelynek révén a valóság és a képzelet oly mértékben egybeolvad, ahogyan csak a legnagyobb művészi alkotásokban szokott, vagy figurateremtő erejét és azt az elnéző derűt, amellyel az iróniára és gunyorosságra hajlamos José Saramago az emberi gyöngeségeket megmutatja.
A Nobel-díj odaítélése után tíz évvel megírt Az elefánt vándorútjá-ban Saramago teljes irodalmi fegyverzetében lép újra elénk.