„Ha a szavak fellázadnak és önálló életüket élik, ha a saját szabályaikat érvényesítik, mint a visszafele olvasva is (majdnem) értelmes versekben, akkor a költészetet mint a nyelv játékát közel sem lehet pusztán magasztosnak és nemesnek látni. A szavak játéka a jelentésvesztéssel mint az értelem elhalásával az emberi halál tapasztalatát is artikulálja - azt, ami éppúgy része, sőt különleges mozzanata a szépirodalomnak, mint a harmónia. A nyelv ellenáll a személyiség mély rétegeket bolygató kifejezésének, a világ barkohbaszerű megragadásának, s kicsúszik a beszélő vagy író ellenőrzése alól. A hétköznapi társalgás szabályai alól fölszabaduló nyelv éppannyira kimond, mint amennyire el is rejt. Önjáró jellegében az identitást nem egységesnek, de törésekkel telinek mutatja, határokkal szabdaltnak, és a rajtuk való átkelést, a mással/másikkal szembesítő utazást könnyed szórakozás mellett éppoly veszélyesnek is.”