Nincs olyan építészettörténet, amely ne szólna a jövő építészetéről is. Az emberiség fejlődéséről tanúskodó írások mindig magukban rejtik a holnap tudását is, ezért nyűgöznek le bennünket.
            Az építészetről készült első ismert kéziratot Augustus császárnak ajánlották: egyszerre volt az ókori építészet enciklopédiája és az építészet egyfajta használati útmutatója. Vitruviusnak ez az építészetről (De architectura) írott tíz könyve a „tartósság, hasznosság, szépség” hármas értékrendjére épült és olyan alapokat adott, amelyek egészen a 17. századig meghatározták a klasszikus építészeti formálást. A középkorban Villard de Honnecourt vallási és polgári eseményeket, hétköznapi helyzeteket, gépek részleteit rajzolta le vázlatfüzetébe (Le Carnet), vagyis valójában csak saját korának társadalmát ábrázolta, műve mégis az építőmesterek számára a jó gyakorlatok gyűjteménye lett. Az építészeti írások, például Leon Battista Alberti, Andrea Palladio, Marc-Antoine Laugier apát, Eugène Viollet-le-Duc, Gottfried Semper, Adolf Loos, Walter Gropius vagy Le Corbusier a könyvben többször idézett művei, lehetőséget adnak erre a kettős értelmezésre. Hiszen mindegyik saját korának tudását összegzi, ugyanakkor egy jobb jövő tervezésének reményében meg is kérdőjelezi azt.
            Az építészet természettörténete a nyugati világ urbanisztikai és építészeti elméleteire és gyakorlataira támaszkodik, de olyan éghajlati, egészségügyi és energetikai nézőpontokból világít rájuk, amelyek feltárása korunk kötelessége. Philippe Rahm ezért kezdeményez az építészeti elemzéseken túlmutató párbeszédeket. Mondandóját vegyészek, írók, történészek, mérnökök, régészek, filozófusok, fizikusok stb., illetve tudományközi szerzők munkái táplálják. A tudományos felfedezések, a technológiai újítások és a kortárs fenomenológiai értelmezések segítségével így újszerű módon tárulkozik fel az építészetet, illetve a város. Nem kulturális jelenségként, hanem úgy vizsgáljuk őket, mintha az emberi szükségletek magától értetődő következményei lennének. Ez a rendhagyó újraolvasás a kortárs kihívások szempontjából lényeges részleteket, fordulópontokat jelentő műveket emel ki az építészet- és várostörténetből. A szerző rávilágít, hogy homeotermikus természetünk az alapja mindenféle építésnek, hogy a városok a termények védelme érdekében születtek meg és így a városoknak köszönhető az emberiség fennmaradása, hogy az épületek méretét mindig az emberek rendelkezésére álló erőforrások határozták meg, hogy a városi parkokat egészségügyi célból hozták létre, hogy a tengerpartok urbanizációját az angolkór és a kretenizmus elleni küzdelem indította el, hogy a filmipar sikeréhez nagyban hozzájárult a légkondicionálás… Ez a jellegű történetírás legalább annyi figyelmet szentel az építőművészet nagy alkotásainak és mestereinek, mint a mindennapok építészetének, a gyakran elfeledett vernakuláris megoldásoknak.
            Az időrendbe szervezett, új és objektívnek tekinthető áttekintés közelebb hozza egymáshoz az építészet különböző korszakait, és az építők közé is váratlan kapcsolatokat sző. A jemeni Sibám város tetőinek ősrégi fehérségét modern tervek, a díszítőművészetek leleményes megoldásait mai hőfüggönyök, a klasszicizmus kupoláit szociális lakások szellőztető rendszerei idézik fel… Ez a megközelítés rámutat a lakhatás, tárolás, felfrissülés, védekezés, szellőztetés, ápolás stb. igényeit kielégítő formák, anyagok, berendezések használatának valódi okaira. Az építészet eredete és alakulása ugyanis mindig visszavezethető valamilyen természeti, fizikai, biológiai, egészségügyi vagy klimatikus szempontra. Még napjainkban is felbukkannak elfeledettnek tűnő megoldások, mint az iráni széltornyok a szellőztetés, a magtárak a raktározás, az Arles környéki jégvermek a tartósítás, a lazarettek a karantén esetén. 
            Az építészet természettörténete Philippe Rahm doktori értekezése alapján a Pavillon de l’Arsenal közreműködésével készült. Kutatásának témavezetői Philippe Potié és Antoine Picon voltak, védését 2019. december 19-én tartották, a zsűri elnöke Bruno Latour, tagjai Paolo Amaldi, Martine Bouchier, Anouchka Vasak és Chris Younès voltak. Philippe Rahm húsz éve az építészethez fiziológiai és meteorológiai nézőpontból közelítve tervez és kutat. Felelős elkötelezettségét jól tükrözi ez a könyve, amelynek megjelenését a Pavillon de l’Arsenal által rendezett azonos című kiállítás kísér. Mindez jól érzékelteti építészeti és urbanisztikai központunk törekvését, hogy a világ nagy kihívásaival kapcsolatos ismereteket minél több ember felé közvetítsük.

Alexandre Labasse, 2020.

a Pavillon de l’Arsenal igazgatója