A fikciós dokumentumfilmet imitáló regény főhőse egy tizenhárom éves intézetis lány, az artistaügyességű Pinkler. Otthonkeresése, kielégíthetetlen szeretetéhsége hajtja hol az anyjához, hol az apjához, hol intézetis barátaihoz.
Bódis a regényt alkotó interjúszövegekben – fikciót és a valóságot egymásba játszó – különböző nyelvi rétegeket hoz létre, melyeket kiegészít egy filmes látásmód, az élet kamerával érzékelhető tarkaságával enyhítve a kislányt körülvevő világ borzalmait.
Az Artista különböző interjúszövegek és egy ezektől eltérő elbeszélői szólam váltogatásával meséli el ugyanazt a történetet, vissza-visszatérve, más nézőpontokból. Az interjú műfajának használata dokumentarista tulajdonságokat kapcsol a regényhez. Ez a stílus, mint a nyolcvanas évek Budapesti Iskolájának filmjeiben, olyan nyelvet alakít ki, amelyben a fikció és a valóság óhatatlanul összekeveredik és látszólag spontán módon hol az egyik, hol a másik kerül előtérbe, vagy válik eggyé szétbogozhatatlanul.
Az interjúkban Pinkler barátai, szülei, nevelői egy nagyon reális Magyarország képét rajzolják meg, a vidéki élet kilátástalanságát, a cigányság, az intézetis gyerekek helyzetét, a drog, a prostitúció problémáját.
Pinkler játszi könnyedséggel szökik meg minden intézetből, vagy az anyjához megy, aki brutális élettársa mellett, gyógyszeres-alkoholos delíriumában inkább szorul a gyerek segítségére, vagy az apjához, aki csövesként egy híd alatt húzza meg magát, vagy az intézetis barátaival tölti idejét, buli és drog között. Mégis mindig visszatér az intézetbe, hogy aztán újra megszökjön. Az egyik ilyen szökés alkalmával egy cigány családhoz kerül, kik befogadják, kiknél talán otthon érezheti magát, kiknél talán szerelmet találhat, ám ő mégis továbbáll.