Voltunk ma a Júlia utcában. És a Katalin utcában. Igaz, ma már nem ez a neve, de jobb is így. Elvileg, és óráink szerint két óra hosszat voltunk ott. Nekem öt percnek tűnt. Borzongtam végig. Gyönyörű élmény volt. Láttuk Szabó Magda és Szobotka Tibor öröklakásos társasházát, az erkélyét, a fákat, az utcát, a gesztenyesort. A postaládán még mindig ott van Szabó Magda saját írásával, hogy Szobotka Tiborné. És a kapucsengőn a nevük. Az udvaron egy kiscica csak nézett, és azt akarta, kövessük. Követtük. Aztán leült Szabó Magda erkélye alá. Odavoltam. Aztán jött egy másik, egy nagy szürke macska. Ő is jött utánunk, és nézte, mit csinálunk a lépcsőházban. Biztos Emerenc macskáinak a leszármazottai. Aztán találgattuk, a hetes számú ház melyik lakásában lakhatott Emerenc. Aztán megint csoda történt. Kijött egy úr, beengedett minket, és megmutatta Az ajtót és a lakást, és elmesélte, mi hol és hogyan volt. Mi pedig elhalva. Elcsodálkozva. És ott volt egy kedves hölgy, aki ismerte Emerencet és Szabó Magdát, és úgy beszélt róluk, mint a szomszédjairól, hiszen azok voltak. Éreztem a csodát. Hallgattam a mondatokat, láttam a helyszíneket, és felhőkön lépkedtem. Egy olyan világ tárult előttem fel, ami eddig sok hónapon át rejtve volt, és csak a képzeletemre támaszkodhattam. Ma pedig megnyílt előttem ez a csodás világ. A megvalósult álom. Köszönöm Istennek, hogy ezt és így megadta. És mindenkinek.

Kisvarga Szilvia"