A negyvenes évek második felét, az ötvenes évek elejét nagy (vagy annak látszó) személyiségek és személytelen, nagy intézmények formálták. Pártfőtitkárok, kormányfők és tábornokok, államapparátusok, titkosszolgálatok, mérnök- és fejlesztőcsapatok. Valamennyien a tömegek megnyerésén, manipulálásán és – adott esetben – elpusztításán munkálkodtak. Aztán az évtized közepén a totalitárius diktatúrák, antikommunista hisztériák, atom- és hidrogénbombák világában egy nem várt új szereplő lépett színre: a tömeg maga. Nyugaton és Keleten, sőt az addig figyelemre sem méltatott Afrikában és Dél-Amerikában is emberek ezrei tódultak az utcára, hogy elsöpörjék az állami emberek jól szervezettnek hitt alakulatait. Több szabadságot, egy másfajta világot akartak. A kísérletek részleges eredménnyel jártak, vagy végül elbuktak, mint Magyarország 1956-os forradalma. Aczél Endre könyve erről szól. De – ahogy ezt a sorozat olvasói már megszokhatták – arról is, hogy a főszereplő, a 20. század közepének népe mit hallgatott, mit olvasott, mit nézett és kikért izgult.

Rainer M. János



„Délután 3-kor a pesti egyetemisták és akkorra már tömegnyi hozzájuk csatlakozó ember is a Petőfi-szobornál gyűlik össze. Sinkovits Imre elszavalja a Nemzeti dalt. Innen a lassan tengerré duzzadó emberár a Bajcsy-Zsilinszky úton, majd a Körúton a Margit híd felé veszi az útját, hogy a Bem-szobor elé vonuljon, találkozni a főként műegyetemi diáksággal. Csakhamar vagy 200 ezren vannak, a Frankel Leó utcán át haladnak a szobor felé – ebben az utcában laktunk akkor. Tizenkét éves vagyok, a zongoraóráról jövet ekkor hallok életemben először szovjetellenes jelszavakat, amelyeket a felbátorodott emberek skandálnak: »Ez az ország Magyarország, levetni a gimnasztyorkát!«, »Azt kérdezik Pesten-Budán, hová lett a magyar urán?« A Bem téren Bessenyei Ferenc szaval, más gyerekekkel együtt felmászom egy lámpavasra, és onnan nézem az eseményeket. Itt láttam először lyukas zászlót: eltűnt a népköztársaság címere, maradt a piros-fehér-zöld lobogó.”