Ebben a művében Alan Watts merész szellemi kalandra hív: próbáljuk egyszerre meghaladni a nyugati gondolkodás részletekbe tévedt, merev materializmusát és a vallási tradíciókból lepárolt misztikus jellegű képzeteket. Kultúránk ellentmondásainak gyökere, hogy félreértjük, kik vagyunk valójában. Az illúzió, hogy elszigetelt, az univerzumtól elkülönült lényeknek éljük meg önmagunkat, oda vezet, hogy ellenségesen viszonyulunk a külső világhoz. Ez táplálja a technika vívmányainak pusztító jellegű használatát és a természet erőszakos és kíméletlen leigázását. Watts bemutatja, mi okozza az Én mint olyan különálló ego érzetét, amely konfrontálódik a számára idegen fizikai világgal; és végigvezet az úton, amelynek során felnyílhat a szemünk és olyannak láthatjuk magunkat, mint aki magából a világból jött, és egy vele, nem pedig kívülről érkezett oda. Hogyan is lehetséges az egyáltalán, hogy egy lény, aki olyan érzékeny drágakövekkel láthat, mint a szemek, olyan bűvös hangszerrel hallhat, mint a fülek, és az idegszálak olyan káprázatos arabeszkjével rendelkezik, mint az agy, képes egy istennél bármi kevesebbnek megtapasztalni önmagát? És ha ehhez még azt is hozzáveszed, hogy ez a mérhetetlenül kifinomult organizmus szétválaszthatatlanul "egyben van" környezetének még nála is csodálatosabb képződményeivel - a legparányibb elektronikus mintáktól a galaxisok egész közösségéig -, akkor hogyan lehet azt akárcsak elképzelni is, hogy ez a testet öltött örökkévalóság ráunhat a létezésre?