Márpedig a jog megalapításának, felavatásának, igazolásának művelete, a törvénykezés is egy puccsszerű, erőszakos fordulat, azaz performatív, tehát szükségképpen interpretatív erőszak formájában zajlik le, mely erőszak önmagában se nem igazságos, se nem igazságtalan, mivel semmiféle igazságosság, semmilyen előzetes és korábbi alapító jog, semmilyen előzetesen létező alapítás, per definitionem, nem tud sem kezeskedni érte, sem ellentmondani neki, és érvénytelenné tenni sem tudja. Az intézményesítést végző nyelv performativitásának vagy uralkodó interpretációjának vonatkozásában semmilyen igazoló diskurzus nem tudja betölteni a metanyelv szerepét, de nincs is ilyenre szükség.
A beszéd önmagában, épp önnön performatív hatalmában saját határába ütközik. Javaslom, hogy a szerkezetet átemelve és általánosítva nevezzük ezt misztikusnak. Az alapító aktus erőszakos szerkezetébe egy csönd van befalazva. Befalazva, körbefalazva, mert ez a csönd nem külsődleges a nyelvhez képest. Ebben az értelemben kísérelném meg értelmezni, túl a puszta kommentáron, azt, amit Montaigne és Pascal a tekintély misztikus alapjának nevez. [...]
A jog az így jellemzett szerkezetében lényegileg dekonstruálható, akár azért, mert interpretálható és megváltoztatható szövegrétegeken alapszik, és ezekre épül rá (ez a jog lehetséges és szükséges átalakítása, néha megjavítása adja a jog történetét), akár azért, mert végső alapja per definitionem nincs megalapozva. Az, hogy a jog dekonstruálható, nem szerencsétlenség. Ebben rejlik a történeti fejlődés politikai esélye.