„Mivel e kerti színpad hátterében a valóság – a ténylegesen létező park a végtelenbe nyúló sétánnyal és bokraival – a kert képét helyettesíti, úgy is fogalmazhatunk, hogy a kert illúziójának az illúziójával van dolgunk. Amikor a valóság perspektivikus látványa perspektivikus képnek álcázza magát, az alkotó egyfajta tükörszobát hoz létre, hiszen e színpad hátterében a valóság egy képet ábrázol, amely a valóságot ábrázolja, és így tovább. De azt is mondhatjuk, hogy a valóságos kert maga a tökélyre vitt reprezentáció, amennyiben az ábrázolás itt éri el a hasonlóság legvégső fokát, hiszen azonos a mintával: a létező kerttel.”

Niklas Luhmann szerint a modernitás áttérés a tárgyak megfigyeléséről magának a megfigyelésnek a megfigyelésére. E reflexív fordulat értelmében a tárgyak (égitestek, növények, ásványok, népek) leírása nem választható el a megfigyelői pozíció leírásától. Olyan szemléletváltás ez, amely a 16–17. századtól kezdve mélyen átalakította az önmagunkhoz fűződő viszonyunkat. Miként függ össze mindez a kora újkori modernizációs törekvésekkel, egy olyan világgal, amelyben az embernek intézményesen elkülönült cselekvési szférák között kell eligazodnia, és élete egységét társadalmi és lélektani garanciák híján, önmagának kell meg­alkotnia? E kérdések megválaszolása nélkül nem érthetjük meg a nézőpontok sokasága által jellemzett mai világ kialakulását. A korai modernitástól kezdve a filozófia is érzékenyen reagált e kihívásra: olyan fogalmi elmozdulások bontakoztak ki a korban, amelyek lehetővé tették a perspektívák között mozgó, élete egységét reflexív módon kereső én elgondolását. A kötet e fogalmi átalakulás kora újkori történetét követi nyomon.

Schmal Dániel (1969)