A magyar bölcselet történetének kevesek által ismert szereplője Posch Jenő. A 19. század utolsó évtizedétől a 20. század első negyedévének végéig terjedő időtartam alatt két vaskos könyve lát napvilágot, és a korabeli folyóiratokban jelennek meg írásai. A „teoretikus” jelző használatának indokoltságát legjobban saját megfogalmazása szemlélteti: „A filozófiának annyi a kötelessége, hogy a világtényeket helyesen konstatálja” – vallja már pályája kezdetén, s ezt egész filozófiai munkálkodása folyamán szem előtt tartja. Kortársai többségének véleménye hasonló: „telivér teoretikus”, „ízig-vérig elméleti ember” – írták róla. Szándéka ellenére kerül időnként közéleti-politikai konfliktusokba. A rivális álláspontok képviselőivel szembeni elméleti konfrontáció azonban tudatosan felvállalt program. Teoretikus beállítottsága, tudományosságra törekvése számára az elvi igazolhatóság követelményének csak egy – tág értelemben vett – empirista, materialista alapokon nyugvó elmélet felelhet meg. Ez szembeállította őt minden idealista, spiritualista, objektív értékek után kutató vagy épp vallásos nézeteket képviselő filozófus kortársával. Posch szerint azonban sem vágyak, sem előítéletek nem írhatják felül a ténykutatás eredményeit. Csak így kerülhető el, hogy elméleteink az igazság (vagy legalább a valószínűség) helyett a miszticizmusba vezessenek. Visszautasította az olyan pragmatikai érveket is, melyek megalapozatlan téziseket akarnak bizonyos gyakorlati életszükségletekre hivatkozva igazságként feltüntetni. „Hiába, én még annak a régi iskolának vagyok a híve, amely azt tartotta, hogy a hazugság, az ámítás […] sohasem jó, legfeljebb csak látszólag” – írja pályája (és élete) végéhez közeledve.

Jelen monográfiában röviden szóba kerülnek pályafutásának gyakorlati vonatkozású momentumai is, de a kötet elsődlegesen Posch Jenő elméleti álláspontjának, kortársaival folytatott vitáinak rekonstruálására, megismertetésére vállalkozik. Az ismertetett teóriákat kritikai értékelések is követik.